Én nem az életemhez, a napjaimhoz, a perceimhez, hanem a sorsomhoz keresek egy másik sorsot.
Egy csendet a magányomhoz, egy bölcsőt a gondolataimhoz, egy szájat a szavaimhoz. Gyógyírt az üvöltésemhez, szigetet a szívemhez, erős kart a botlásaimhoz.
Hogy bársonyos, puha öl legyek a magányához, hogy ünnep legyek a perceihez, hogy oltalmazó menedék legyek a gyengeségeihez. Valakit, aki nem Valaki, aki egyetlenegy, aki csend, rend, káosz, kiáltás, muzsika és öröm. Akinek szeme, füle, bőre, szája, lélegzete vagyok, aki világ és világosság, aki súlyos és súlytalan. Akiben boldogan tudok lakni, és aki a magasba dob és elkap, ha zuhanok.
Akinek én vagyok a folytatása és ő az én elejem, aki kimondja, amit álmomban gondolok, akit betűkabátba burkolhatok, akinek nem vagyok sok és nem vagyok kevés, se túl hideg, se túl meleg, hanem pont jó.
„Szelídíts meg engem!… Ha megszelídítesz szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a Te számodra… Lépések neszét hallom majd, amely az összes többi lépés neszétől különbözik… És úgy lesz jó, ha mindig ugyanabban az időben jössz. Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal, s fölfedezem: milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy akármikor jössz, sohasem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet… Szükség van ezekre a szertartásokra!… mert ezektől lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól, de ezt csak a szíveddel veheted észre. Jól, csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan… Mintha az emberek elfelejtették volna ezt az igazságot… Neked azonban nem szabad elfelejtened, Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, aki megszelídítettél.
Lennék hős szerelmes tele szenvedéllyel,
Lennék meleg takaró, hogyha fázol éjjel,
Lennék fénylő csillag, mi a szemedben ragyog,
Lennék a mindened, hogyha ezt akarod.
Lennék meleg takaró, hogyha fázol éjjel,
Lennék fénylő csillag, mi a szemedben ragyog,
Lennék a mindened, hogyha ezt akarod.
Lennék a szárnyad, mivel boldogan szállnál,
Lennék kicsi sziget, hogyha nyugalomra vágynál
Lennék nap az égen, mely mindig rád ragyog
Lennék a mindened, hogyha ezt akarod.
Lennék árnyék, ha hűvösre vágynál,
Lennék az öröm, mit boldogan várnál,
Lennék az élet, melyet Isten adott
Lennék a mindened, hogyha ezt akarod.
Lennék angyal, mely mindig vigyázz rád,
Lennék a kiút, ha egyszer hibáznál,
Lennék hú társad, ha nem is veled vagyok,
Lennék a mindened, hogyha ezt akarod.
Lennék a bölcsőd mely csendben elringat,
Lennék a támaszod, ha bármi megingat
Lennék az utad, mely helyesen vezet
Én lennék az egyetlen, aki igazán szeret.
Amikor rád gondolok, melegség járja át a szívemet
Egy különös érzés kerít hatalmába, ha kiejtem nevedet
Velem vagy mindig, minden percben órában
Létező és létezhetetlen formában.
Egy különös érzés kerít hatalmába, ha kiejtem nevedet
Velem vagy mindig, minden percben órában
Létező és létezhetetlen formában.
Ha becsukom a szemem, téged látlak
A csillogó szemeidet, a csókra éhes szádat.
Úgy szeretnék veled lenni mindig s mindenhol,
A kezedet fogni és sétálni valahol.
Annyira szeretnélek karomba zárni téged,
S azt, hogy szeretlek elmondani néked.
Elmondani, hogy mennyire imádlak,
Hogy nélküled elveszett ember vagyok e világban.
Mert te vagy nékem az, aki az élethez kedvet ad,
Kivel leküzdhetnék minden gondot, bajt.
Akivel a legboldogabb ember lehetnék e földön.
Akiért ha kell, életemet adnám rögtön.
Olyan vagy te nékem, mint virágnak a napsugár,
Ami ha nem kap elég fényt, el is pusztulhat akár.
Te vagy nekem a reménység a reménytelenben,
Akit szeretni fogok egész életemben.
“Láss napsugaras tájat, ringó búzatáblát,
Hol búzavirág és pipacs járja násztáncát.”
Kérlek kedves, engedd, hogy most én fessek Neked,
Ne fekete-fehér színben lásd az életed.
Előveszem ecsetemet, vörösbe mártom,
Tüzet festek, égő napot, és vágyódásom:
Szív melegét, szerelmemet, forrón ölelőt,
Érezz Te is ereidben ősi vad erőt.
Széles csíkot húzok mostan narancssárgából,
Glóriád lesz fejed fölött izzó sugárból.
Lángnyelveket piktorkodom, világító fényt,
Ragyogást adjon utadon, meglásd a reményt.
Itt a sárga, ebbe mártom most az ecsetem,
Vidám színnel vidítlak, borongós reggelen.
Láss napsugaras tájat, ringó búzatáblát,
Hol búzavirág és pipacs járja násztáncát.
Kell a zöld is, hogy mutassak rétet és mezőt,
Nyájat, csordát befogadó füves legelőt.
E szín frissességet és üdeséget jelent,
Pihentető hatásával megnyugvást teremt.
Kék szín jön most, festek eget, óceán vizét,
Megmutatom neked még az ibolyaszínét.
Elkészültem, világodat én kiszíneztem,
Palettámból a szivárványt Neked festettem.
A mi dalunk szebben szól bárki más dalánál,
Csengőbben, tisztábban a mások dallamánál,
Szándékunk fehérebb, a frissen hullott hónál,
Mi egymást akarjuk. Így egyszerűen, tisztán.
Én Téged szeretlek és Te is szeretsz engem,
Ki mondhat mást, ki szólhat e szerelem ellen,
Néma csókjaink többek ezer ígéretnél,
Egyetlen pillantásod százezernyi percnél.
Vállallak téged tűzön-vízen át, mindenkor,
Ösztönösen, mindenki előtt és mindenhol,
Tedd a szerelmemet pecsétként a szívedre,
Tiédet mindörökre bezárom lelkembe.
Törj össze egészen, apró szilánkokra, majd söpörj a zsebedbe, és hordozz úgy, mint anya a gyermekét! Vigyázz rám, amíg össze nem forraszt a tüzed! Aztán már én vigyázok rád, már én ordítok, bárkivel, aki ellened vét. Csak most oltalmazz te engem! Ne titkold, ha szeretsz! Látod, én már könyörgöm, zokogva kérlek, hogy te legyél az, aki hajamat kisimítja lázas homlokomból, aki lemossa rólam azt a rosszat, amit esetleg mások raktak rám. Én tiszta vagyok, tiszta, csak vegyétek észre! Csak Te vedd észre! Mert Te szeretsz igazán. Ha szeretsz, akkor takarj még a fény elől! A tiédnél több világosság úgysem kell nekem. Fogadj a szívedbe, hogy a szívembe fogadhassalak! Hogy kacagva ordíthassam beléd az életemet! Hogy sírva öleljelek magamba; a bőröm alá, a bordáim közé, a szívem mögé. Ez vagyok én, csupa vágy és kín, de Te vagy a virág a szív romjain, nem más. Nincs más. Nincs bokor, fa, fűszál, csak egyetlen kicsiny bimbó, egy fehér, szűz, és tisztább, mint én valaha voltam. Ha majd öledben sírok, egészen addig, míg elapad a könnyem, és szelíden azt tudod mondani: ˝Semmi baj, édes gyermekem…˝, akkor tudom, hogy otthonom van a karjaid között. Én ezt akarom, az utolsó porcikám is ezt akarja.
Kedves Jegyespár!
Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves az arca, elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk. Szerelemünkkel meghódítani, bírni és megtartani egy lelket, amely annyira erős, hogy fölemel bennünket, s annyira gyönge, hogy éppolyan szüksége van reánk, mint nekünk őreá. Együtt kell élni, nem egymásban és nem egymás mellett. Egy kapcsolat nem adhat többet annál, mint hogy a nőt és a férfit egyaránt hozzásegíti rejtett lehetőségeinek kibontakozásához, ahhoz, hogy egyre inkább hiteles, egyre markánsabban önmaga legyen. Az “Én” nem oldódhat fel a “Mi” élményében. De ez a két Én nem is távolodhat el egymástól annyira, hogy a kapcsolat páros magánnyá változzon. Kimondani, hogy nem azért szeretlek, aki te vagy, hanem azért aki én vagyok melletted, hiszen szeretni és szeretve lenni a legnagyobb boldogsága világon. Két szabad ember életét gondolatok, élmények; örömök és kínlódások megosztása ötvözi össze. De a megosztás is mérték szerint történjen. Minden embernek joga van ahhoz, hogy lelkében egy kis kamrát megtartson önmagának. Ez csak az övé. Ennek az ajtaját nem kell kinyitni.
…”Magatok mögött hagyjátok a múltat, amelyben nevelkedtetek,
hogy új család születhessen mindabból a tapasztalatból, amit eddig szereztetek…
Már kéz a kézben mentek előre, mosollyal gondoltok a közös jövőre.
Ti vagytok ma az ünnepelt pár, Rátok holnaptól boldog élet vár..!”
Nekem nincsen vágyam, nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz én is azt akarom,
Nincs az az áldozat,mely kicsiny ne lenne
Éreted hogyha te örömet lelsz benne..
Mert amit te akarsz én is azt akarom,
Nincs az az áldozat,mely kicsiny ne lenne
Éreted hogyha te örömet lelsz benne..
S nincs csekélység, ami gyötrelmesen sért,
Hogyha te fájlalod annak veszteségét,
Szeretlek kedvesem,szeretlek tégedet,
Mint ember még soha,sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,hogy majd belehalok,
Egy személyben minden,de mindened vagyok,
Aki csak szerethet,aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,szeretőd, testvéred,
És egy személybe te vagy mindenem nekem:
Lányom, anyám, húgom,szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szívemmel,szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos őrült szerelemmel!…
És ha mindezért jár díj avagy dicséret,
Nem engem illet az,egyedül csak téged,
A dicséretet és díjat te érdemled,
Mert tőled tanultam én e nagy szerelmet!
Ugye adsz majd, mikor kérni kell
S ugye kérsz majd, mikor neked kell
Ugye adsz majd, mikor inni kell
S ugye fogsz majd, mikor esni kell……
Lehet, hogy álom,de csak arra vágyom,
Kérlek, ringass úgy még, most a világ várjon.
A Föld egy percre újra az éghez ér.
A világ most végre aludni tér,
Csak egy álmot ígér.
Ugye eljössz, mikor vágyom rád
Nem lesz rajtad, csak a nagykabát
Aztán nálam hagyod a szerelmed illatát
Majd jelentkezem, mert örökké vágyom rád…..
Többé nem bánom,hogy a karodba vágyom.
Kérlek, ringass úgy még,hogy semmi se fájjon.
Sokszor csak annyi kell, hogy gondolj rám,
Nem kell szó, hogy érts, és hogy rám találj.
Bár még nem mondtam el,
Neked érezned kell és hinned, hogy nem múlhat el.
S ugye kérsz majd, mikor neked kell
Ugye adsz majd, mikor inni kell
S ugye fogsz majd, mikor esni kell……
Lehet, hogy álom,de csak arra vágyom,
Kérlek, ringass úgy még, most a világ várjon.
A Föld egy percre újra az éghez ér.
A világ most végre aludni tér,
Csak egy álmot ígér.
Ugye eljössz, mikor vágyom rád
Nem lesz rajtad, csak a nagykabát
Aztán nálam hagyod a szerelmed illatát
Majd jelentkezem, mert örökké vágyom rád…..
Többé nem bánom,hogy a karodba vágyom.
Kérlek, ringass úgy még,hogy semmi se fájjon.
Sokszor csak annyi kell, hogy gondolj rám,
Nem kell szó, hogy érts, és hogy rám találj.
Bár még nem mondtam el,
Neked érezned kell és hinned, hogy nem múlhat el.
Szeretlek kedvesem,szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis könnyű termetedet,
Fekete hajadat, fehér homlokodat,
Sötét szemeidet, piros orcáidat,
Azt az édes ajkat, azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése magában élvezet,
Szeretem lelkednek magas repülését,
Szeretem szívednek tengerszem-mélységét
Szeretlek, ha örülsz és ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod, s könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid tiszta sugárzását
Szeretem hibáid napfogyatkozását,
Szeretlek kedvesem, szeretlek tégedet,
Amint embernek csak szeretnie lehet….
Kívüled rám nézve nincs élet nincs világ,
Te szövődöl minden gondolatomon át,
Te vagy érzeményem mind alva, mind ébren,
Te hangzol szívemnek minden verésében………
Ha szeretsz engem, akkor ne engedj el!
Akkor fogd a kezem, hajtsd a fejed a mellkasomra, hallgasd a szívverésemet, és hidd, merd hinni, hogy érted ver! Én ezt akarom hinni. Ha szeretsz engem, akkor állj elém, nézz a két zöld szemembe, vágd az arcomba, hogy szeretlek!˝, és ölelj át, úgy, hogy roppanjanak a csontjaink, szoríts erősen, és ha zokogni kezdek, üvölts velem, ordítsd a fülembe, hogy ˝Szeretlek !˝, rázz meg erősen, parancsold, hogy nézzek rád, még ha nem is látlak a könnyeimtől. Téged mindig látnom kell, téged mindig tudnom kell, magam mellett kell érezzelek! A hajad selymét, az illatodat, az ajkad puháját, a szemed meleg, éltető barnáját, a szíved szerelmét!
Hogyha megtehetném,
Mindig Benned élnék
Beléd ölelném a bánatom,
És Beléd csókolnám mi fáj
Mindig Benned élnék
Beléd ölelném a bánatom,
És Beléd csókolnám mi fáj
És csak Belőled ennék
És Benned repülnék el
És Tőled kapnék párnát
Ha Benned érne a sötét
Mert csak így lehet, csak így szabad
Ha Rád talál az a pillanat…
Benned lennék gyermek,
És Benned nőnék fel
És Benned érne a halál
Minden álmatlan éjszakán
És Benned nőnék fel
És Benned érne a halál
Minden álmatlan éjszakán
És Benned lennék újra
Az aki régen voltam
És Te adnál menedéket,
Ha elszöknék valahonnan!
Mert csak így lehet, csak így szabad
Ha Rád talál az a pillanat,
Mert csak így lehet, csak így szabad
Ezek után!
De most megjártad, kedves, most az egyszer,
Ezüsthálóval foglak, nem menekszel.
A csillagos ég hálójába foglak,
nekem fogadsz szót, meg a csillagoknak.
Az volt a veszted, mind a kettőnk veszte,
az a csillagos júliusi este
Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Hozzám nőttél észrevétlenül,
Beépültél húsomba, vérembe,
Itt élsz velem legbelül,
Tested lenyomata beégett testembe.
Szemeid néznek vissza tükrömből,
Mosolyod lebeg az éjszakában,
Ajkad mesél vágyról, szerelemről,
Ismertelek már egy más világban.
Nem tudunk semmit a jövőről,
Csak tobzódunk önfeledten a mában,
Pillanatokat lopunk az időből,
S a végtelent leljük egymás karjában.
Olyan a szerelem,
mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.
Azt akarom, hogy rám szorulj,
Azt akarom, hogy sírj utánam,
Azt akarom, ne menj tovább,
Azt akarom, maradj meg nálam….
Amit szívedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt.
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
szíveddel várd ki azt.
A szerelembe — mondják —
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szívedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!
Együtt kell élni, nem egymásban és nem egymás mellett.
Egy kapcsolat nem adhat többet annál, mint hogy a nőt és a férfit egyaránt hozzásegíti rejtett lehetőségeinek kibontakozásához, ahhoz, hogy egyre inkább hiteles, egyre markánsabban önmaga legyen. Két szuverén-ember együttélésének ez az igazi értelme. Az “Én” nem oldódhat fel a “Mi” élményében. De ez a két Én nem is távolodhat el egymástól annyira, hogy a kapcsolat páros magánnyá változzon.
Két szabad ember életét gondolatok, élmények; örömök és kínlódások megosztása ötvözi össze.De a megosztás is mérték szerint történjen. Minden embernek joga van ahhoz, hogy lelkében egy kis kamrát megtartson önmagának. Ez csak az övé. Ennek az ajtaját nem kell kinyitni.
Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár.
Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt.
Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng;
a ligetben ha néma csönd borul rám, téged köszönt.
Lelkünk’ egymástól bármi messze válva összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Óh, jössz-e már!
